- Sajnos, nem. A háború vége Ausztriában ért. Innen sodródtam Németországba, Franciaországba. Közben 47-ben megnősültem, és 1950-ben két kisgyermekkel jöttünk Kanadába, ahol még két gyermekünk született. Feleségem orosz nő volt. Közös nyelvünk a német, majd a francia, végül az angol lett. Örülök, hogy élete végéig kitartott velem. Nem lehetett neki könnyu mellettem. Négy gyerekkel állandó kenyérgondjaink voltak. Ahogy megérkeztünk Montreálba, valahogy sikerült állást kapnom a Canadair-nél. Nappal tanultam, vívtam, éjjel dolgoztam. Máig sem értem, hogyan bírtuk? 54-ben a koreai háború befejeződött, a munkások 90%-át elbocsátották repülőgépgyárból. Nehezebb volt a helyzetem, mint 50-ben. Akkor többnyire emigránsok kerestek munkát, most mindenki. Természetes, hogy a kanadaiakat előbb alkalmazták, de végül a TEXACO központi mérnökirodájába kerültem ahol 1973-ig voltam. Folytattam a tanulást, - nem hagytam abba a vívást. Ha hazamentem, ájultan aludtam a fáradtságtól. A feleségemnek kellett meghallania, ha valamelyik gyerek sírt, mert négy közül egynek mindig volt valami baja. Az első húsz évben nem sokat alhatott szegény. 1952-71-ig vívtam, három világbajnokságon vettem részt. (58 Philadelphia, 69 Havanna, 71 Bécs.) Saját zsebből utaztunk. Philadelphiában csak hotdog-ot ettünk. Később, néha kaptunk a szövetségtől valami kis pénzt, de mindig pótolnunk kellett. Ezért hangsúlyozom azt, hogy versenyezhettem, a feleségem áldozatvállalásának köszönhettem. Még a vívóruhámat is ő varrta. 1972-ben a Kanadai Öttusa Szövetség megfigyelőjeként Münchenbe utaztam. Nem tudom elfelejteni mit éreztem, amikor Balczó András a Müncheni Olimpiai Stadionba győztesként befordult! Soha nem láttam annyi magyar zászlót a levegőben. Hiába! - Kanada küldöttjeként is, minden sportban a magyaroknak drukkoltam. - Két bőrönd öttusára vonatkozó anyaggal jöttem haza. 1973-ban otthagytam a TEXACO-t. Feleségemnek először meg sem mertem mondani. 1974-77-ig fizetett sportállásom volt. Az Olympiai Játékok Öttusa Versenyigazgatója voltam, készültünk a Montreáli Játékokra. Az olimpia utáni évben mindenkit elbocsátottak, ismét utcára kerültem. A sajtó, a TV, a rádió is azzal foglalkozott, micsoda méltánytalan helyzetbe kerültek azok, akik három - öt éven keresztül az olimpia sikeres lebonyolításáért küzdöttek. Önálló konzultánsként próbáltam folytatni az életem. Az 1977-78-as év nagyon mostoha volt. Néha még tíz dollárt sem fizettek, de mindent elvállaltam. 92-ig dolgoztam, a végén igazán remekül ment. Nyugdíjba vonulásom előtt, amikor az utolsó szerződésemnek kellett eleget tennem, a feleségem haldoklott. Közben azért voltak szép éveink. Fölsorolni is sok! 76-ban Rómában beválasztottak a Nemzetközi Öttusa, valamint Biathlon Szövetségbe, - a Fellebbezési Bizottságba, - majd utána még kétszer 4-4 évre. Legnagyobb erkölcsi sikeremnek azt tartom, 80-ban Moszkvában ott sem voltam, mégis újraválasztottak. Így aztán 88-ig hivatalosan minden VB-n, és olimpián jelen lehettem. 1986-ban a Nemzetközi Olympiai Bizottság kitüntetett Monaco-ban. Kanada a sportban független tudott maradni a politikától, és én mindig arra szavaztam, ami meggyőződésem szerint a sportnak jó volt.