Sólyom László köztársasági elnök beszéde a rektori és az egyetemi tanári kinevezések ünnepélyes átadása alkalmából

Tisztelt Professzor Asszonyok és Professzor Urak, Miniszter Úr, Rektor Urak, Hölgyeim és Uraim!

Egyetemi tanárságra jutni a legmagasabb elismerés és pozíció, amit egy tudós tanár, egy tanító tudós elérhet. Ez egyben a legszabadabb pozíciók egyike, amelyet a szellemi autonómia fémjelez, és amelyet a tanítási és a kutatási szabadság alkotmányos joga garantál. Ehhez járul, hogy a kontinensen, és Magyarországon is, az egyetemi tanár a közvéleményben igen nagy megbecsülést élvez.

Önök olyan időkben értek a pálya csúcsára, amikor az egyetemi világ forrong. Bolognáról nem az jut eszünkbe, hogy íme, az egyetem eszméje, a tanárok és diákok autonóm közössége, amely 1088 óta folyamatosan bizonyítja életképességét. Gyökeres szervezeti és pénzügyi átalakítások zajlanak. Ezeket nem lehet azonban a magyar felsőoktatásra szűkítve értékelni, és a felsőoktatás ügyét nem lehet önmagában szemlélni. Az országon belül maradva most nem elsősorban az oktatás állami finanszírozásának nehézségeire utalnék, bár ennek is nyilván vannak hatásai. Nem is a demográfiai helyzetre, és nem is csak a munkaerőpiac igényeire. A tanári munkát legközvetlenebbül a hallgatók felkészültsége és motiváltsága érinti. Tanári működésem utolsó éveiben állandóan azzal szembesültem, milyen hihetetlenül tágra nyílik az olló, és egyre tágabbra, a gyenge előképzettségű, és csakis a diplomaszerzésben érdekelt hallgatók tömege, másrészt a vékony elit-réteg között, amelynek a szorgalma és teljesítménye bámulatos volt. Vajon megengedhető-e, hogy a valódi egyetem a tanítványok válogatott körére, és a doktori iskolára szűküljön? Szabad-e “futni hagyni” a többieket, akár egy három év után elnyert alapfokú diplomával?

A “bolognai folyamat” értelme nem az, hogy visszahozza a felsőfokú technikumot. Értelme akkor lesz, ha az európai kompatibilitást, a hallgatók mobilitását, a diplomák egyenértékűségét szolgálja. Az első három évnek is magas követelményeket kell állítania, hacsak nem azt akarjuk, hogy minden szint eggyel lejjebb csússzon. Ennél nagyobb baj nem érheti Magyarországot és a felsőoktatását. Kérem tehát Önöket, ne feledkezzenek meg az alapozó kurzusok nagyelőadásairól. Németországban gyakran találkoztam azzal, hogy az ilyen előadások ellátása a professzori kinevezés feltétele. És jogosan: a hallgatók tömegei itt érezhetik meg, mi az egyetem, miről is van szó valójában a választott szakirányukon. Legyen tartalma annak, ha azt mondják majd ezek a diákok, hogy X. professzor tanítványa voltam; ne csak a leckekönyvben vigyék magukkal, hogy az óráinkra jártak.

Tanítvánnyá nemcsak a hűséges famulus válhat, aki évekig dolgozik a professzor mellett. Elég lehet egy-egy mondat, egy megjegyzés, amely a hallgatót megragadja. Sokszor csak évek múlva ébred rá, hogy életre szóló útravalót kapott. Az erre való állandó készenlét, a személyesség az, ami a professzort teszi. Semmilyen oktatóprogram nem tudja helyettesíteni a tanár személyes odafordulását tanítványaihoz. S nincs nagyobb hozzájárulás a fiatal emberek személyiségének alakulásához, mint ha érzik, hogy a tanár tiszteletben tartja emberi méltóságukat.

Ha a professzor tudományának és hallgatóinak szenteli életét, autonóm ember marad. Az egyetemet a professzorok teszik valódi egyetemmé; s az egyetemi autonómia sem éri el célját, ha nem autonóm személyiségek munkáját szolgálja. Természetesen fenn kell tartani az autonómia intézményes kereteit is. Ezért a közelmúltban tettem is lépéseket. De azért fel kell idéznem, hogy az ötvenes-hatvanas évek fordulóján is voltak nagy professzorok, noha minden külső körülmény a szellem szabadsága ellen szólt. Vagyis az igazi professzor bármilyen feltételek között, és azok ellenére is, tud jelentős tanár lenni.

A mai kinevezéssel a törvény örökös címet adott Önöknek. A titulus örök, a munkahely nem az. A változások közül a leglényegesebbet még nem említettem. Kíméletlen versenybe lép be ma az egyetemi tanár. Mit ér a professzori cím, ha elfogy a hallgató, ha eltűnik mögüle az egyetem? Önökön is múlik, sőt nagyrészt Önökön, hogy a kiválasztódás mércéje valóban és egyedül a minőség legyen. Az egyetemnek – mint eredetileg is – nem nemzeti keretek közt kell helytállnia. A jó hallgatók, mint láthatjuk, ki is használják a külföldi lehetőségeket. Hogy rajtuk túl az egyetem mennyire kapcsolódik be a tudomány nemzetközi vérkeringésébe, az viszont mindenek előtt Önökön, a professzorokon múlik.