- Talán meglepő, amit mondok, de a gazdaság szervezeteinek, intézményinek hálózata is civilizációs termék. Ilyen értelemben a szövetkezés hagyománya a kultúra része. Ezért amit ebből a hagyományból az egymást követő nemzedékek nem sajátítanak el - tanulnak, vagy tanulhatnak meg egymástól - az sajnálatosan elvész. Ez magyarázza szerintem, hogy az amúgy nagyon gazdag és színes szövetkezeti múltunk ellenére a mai nemzedékek - beleértve minket, politikusokat is - nehezen boldogulnak ezzel a problémával. Nálunk többször is megszakadt a szövetkezési hagyományok továbbadásának folytonossága, és az úgynevezett "modellváltások" lényegében a korábban elért eredmények negligálására épültek. Így történt ez legutóbb, a rendszerváltás újrakezdési eufóriájában is, amikor a keleti blokkban unikumnak számító, a nagyüzem és a háztáji gazdaság együttműködésére épülő sikeres magyar szövetkezeti modellt sikerült "kolhoznak" minősítve letörölni a színről. Hasonló történt az ötvenes években, amikor mit sem törődve a korábbi hagyományainkkal és gyakorlatunkkal, a szocializmus hozta ránk a kényszerszövetkezést. Európa szerencsésebb része más gyakorlatot követett. Ott a gazdasági, de megjegyzem, a szociális és kulturális együttműködésnek is társadalmilag nagyra értékelt formája volt, és maradt a szabad szövetkezés. Azt hiszem, már itthon sem a szövetkezők értékrendjével, hanem a társadalom szövetkezetekkel kapcsolatos értékítéletével van baj. Ennek megváltoztatása - az okok megértése után - már mindannyiunk közös feladata.

- Az új szövetkezeti törvény szerintem alkalmas a szövetkezetek előtt ma álló kihívások kezelésére. Orvosolt számos korábbi törvényalkotói hibát, és szélesre tárta a szövetkezeti formában történő együttműködés lehetőségeit. Javítani mindig mindenen lehet, de sokkal fontosabb a társadalmi közmegítélés, és a szövetkezetekkel kapcsolatos használható ismeretek, a közös tudás gyarapítása.

- Ez egy nagyon jó kérdés, mert ennek kapcsán tudjuk megérteni, hogy hiába szabad a szövetkezés, a mai korban is vannak kényszerek. Az egységes piacokon való hatékony fellépés lehetetlen a kínálat koncentrálása nélkül, erre a zöldség-gyümölcs ágazat kitűnő példa. Nem elég tehát a termelők szövetkezésének szorgalmazása és támogatása - az integrálódásuk legalább ilyen fontos. Aki ezt a másfajta kényszerítő erőt nem érti, előbb-utóbb hátrányos helyzetbe kerül a piacon, és jobb híján az államtól vár a problémájára segítséget. Sok tekintetben ma még itt tartunk. Nem lehet mégsem egyedül a termelőkön számon kérni a gyorsabb alkalmazkodást, mert a szövetkezés alapvetően bizalmi kérdés. Valódi közösségvállaláson, szolidaritáson - és bizonyos értelemben kulturális együvé tartozáson - kell alapulnia. A társadalmunk pedig alapvetően bizalomhiányos, nagyon sok a nehéz helyzetben lévő, csalódott ember. Miközben éppen ők vannak leginkább rászorulva a szövetkezésben rejlő esélyek kiaknázására. Meggyőződésem, hogy ezen a helyzeten egy új közgondolkodás meghonosításával, a kérdésről felelősen gondolkodók együttműködésével, aktivizálásával lehet segíteni.

- A 21. században új küldetés vár a szövetkezetekre. Ez az évszázad vitathatatlanul a globalizáció kiteljesedésének évszázada is lesz, ami a miénkhez hasonló helyzetű országoknak - megfelelő alkalmazkodás nélkül - súlyos hátrányokat hozhat. A világméretű együttműködés hasznaiból, a multinacionális cégek tevékenységének eredményeiből nem automatikusan részesülünk - miközben a környezetszennyezésből, éghajlatváltozásból, energia-árrobbanásból adódó hátrányok mindannyiunkat elérnek. Hihetetlenül felértékelődik ilyen viszonyok között a helyi gazdaság szerepe - ami abban az értelemben "helyi", hogy olyan gazdasági és kulturális erőforrások kiaknázására épül, melyek hasznait is lehetséges a lokális közösség rendelkezése alatt tartani. Az ilyen ambíciók megvalósításának legmegfelelőbb eszköze a szövetkezet. Ezért hiszek benne, hogy egy szövetkezeti reneszánsz, jelentős újraszerveződés küszöbén állunk. Egyre többet beszélünk manapság a fenntarthatóság kérdéseiről, hiszen a pazarló "gazdaságunk" révén - értve ez alatt az emberiség gazdálkodási teljesítményét - ma már 1,3-szeresét használjuk el például a Föld tartamosan rendelkezésre álló természeti erőforrásainak. Ennek a folyamatnak nagyon gyorsan, néhány emberöltő alatt véget kell vetni, hogy a nagyobb kataklizmákat elkerüljük. Ehhez bolygónk minden lakójának valamilyen formában hozzá kell járulni - de hogyan volna ez lehetséges, ha a többség fényévnyire van az érdemi döntéshozó fórumoktól? A szövetkezet ebből a szempontból alapfilozófiáját tekintve különbözik minden más társas gazdálkodási formától - hiszen tagjai nem csak profitérdekek alapján hozzák döntéseiket - ez adja igazi perspektíváját és jelentőségét.

- Politikai konfliktusok minden társadalomban vannak. A demokratikus berendezkedés sajátossága az, hogy ezek látszanak is. Ez nem hiba. Az nincsen rendjén, ha valós megoldási alternatívák ütköztetése helyett népszórakoztató pankráció zajlik az országban. Amit a sajtó, a média nemhogy leleplezne, inkább felerősít - az általános bulvárosodásról nem is szólva. Ám nem akarnám a sajtó nyakába varrni a politikai elit tehetetlenségét. Olyan politikai gyakorlat alakult ki az országban, melyben minden párt a következő választási esélyei alapján mérlegeli a megteendő lépéseket, s úgy hiszi, rajta veszít, ha távlatosabb célokat követne. De nem maradhat fenn az ígérgetési verseny, mert ez - láthatjuk a jelen gyakorlatunkban - a politikai osztály hitelvesztéséhez vezet. Én magam közismerten a párbeszéd és a konstruktív viták, a méltányos kompromisszumok híve vagyok. Nem jellemző hozzáállás, mondhatják sokan, de nem vagyok ezzel a mentalitással egyedül. Számos politikustársam partner ebben, akár az ellenzéki oldalról is. Ám mégsem ez közéletünk jellemzője, s ezen valóban csak intézményes változtatásokkal lehet módosítani. Vannak, akik az alkotmányunkat okolják, mások egyenesen alkotmányozó nemzetgyűlés összehívásáért protestálnak - valójában azonban a mai keretek is teremtenek elégséges mozgásteret. Szeptember végére például feláll a Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanács - melynek elnöke az Országgyűlés mindenkori elnöke - olyan patinás és tekintélyes szervezeteket képviselő tagokkal és jogosultsággal a stratégiai kérdések vonatkozásában, hogy nem véletlenül nevezte egyik ellenzéki képviselőtársam egy 21. századi felsőház előképének. Miért nem váltott ki nagyobb sajtóérdeklődést ez a jelentős fejlemény? Talán azért, mert valamennyi parlamenti párt egyetértett a létrehozásával. Tisztában vagyunk vele, hogy itt az idő határozott lépéseket tenni egy jövendő harmonikusabb társadalom, egy boldogabb Magyarország érdekében. Új politikára van szükség, melyben a gazdasági, szociális és kulturális kérdéseket együtt, harmóniában kezeljük, s nem sikkad el szűkebb s tágabb környezetünk, a természet iránti felelősségünk. Azt hiszem, nem kerül különösebb erőfeszítésbe kapcsolatot találni ezen célkitűzések, és a szövetkezésben rejlő lehetőségek felértékelése között. Van-e lehetőségünk a bizalmat újraépíteni? Semmilyen más lehetőségünk nincsen. Építkezésnek, érdemi munkának kell felváltani a látványpolitizálást, a PR akciókat, az egymásnak feszülést. Utcai kődobálás helyett a nemzet jövendő építőköveinek egymáshoz csiszolása, a megváltozott világunkhoz való alkalmazkodás a feladat, s ehhez bizony alaposan újra kell gombolni a mellényt.